gyerekszemle

Bátky András a Pipogya-könyvekben egy párhuzamos világ Budapestjéről mesélt, amelyben beszélő állatok és gyerekek fognak össze, hogy látványos akciók kíséretében megmentsék a várost. Legújabb kötete, a 2011 végén megjelent Morci mellőzi a kalandot: a lírai hangvételű könyv a szükségszerű változások megéléséről, egy édesanya hiányáról szól.

Mindenszentekkor a kisgyerekes szülők nehezen kerülhetik el, hogy ne kelljen valahogyan elmagyarázniuk a gyereknek, miről szól ez az ünnep, miért kell temetőbe menni - egyáltalán, mi az, hogy temető és mi az, hogy halál. Sok szülő megpróbálja kerülni az olyan beszélgetéseket, melyekben központi szerep jut a halálnak, mert szerintük "ehhez a gyerek még kicsi". Kímélni kell őt, ráér majd akkor találkozni a témával, ha már megkerülhetetlen lesz. És egyébként is, "úgysem érti".

A halál tabusítása a gyerekek előtt már csak azért is érdekes, mert még a tévét sem kell bekapcsolva hagyni, elég, ha csak mesélni kezdünk, és máris felülírjuk ezt az alapelvet - valamilyen módon ugyanis a legtöbb mesében bizony nagyon is ott van a halál. A legnépszerűbb történetekben, például a magyar népmesékben, a halál hol megszépítve, varázslatosan, hol meglepően naturalisztikusan van ábrázolva. És miközben felnőttként olvasva sokszor elborzadunk ezeken a történeteken, néha érthetetlennek tűnik, hogy gyerekkorunkban vajon miért nem féltünk tőlük. (Ahhoz, hogy gyerekként féljünk, a halál ábrázolása édeskevés volt, minimum egy ijesztő, fantasztikus szörnyre vagy egy nagyon gonosz mostohára volt hozzá szükség.)