Ha valakinek van vágyott, irigyelt vagyona és hatalma, akkor az egy mesebeli király. Különösen, ha egy nagyon gazdag ország királya. Alex Cousseau meséjében azonban ez pont nem így van: az alattvalók mind dúsgazdagok, de a királyuknak semmije sincs.

A semmit pedig szó szerint kell érteni: Faramuci Ország királyának ugyanis se pénze, se ingósága, se tekintélye, se barátja, se macskája. A király, akinek nem volt semmije című mesében minden más szabály, konvenció is meg- vagy kifordul – például egyszerre süt a nap és esik az eső, egy elfogyasztott hal továbbra is vígan él a macska gyomrában. Ebben az inverz környezetben teszi fel a mese azt az egyébként is nehéz kérdést, hogy mit is jelent a birtoklás vagy a gazdagság.

Adott tehát egy király, aki nincstelen és magányos. Az eseményeket nem alakítja, minden csak megtörténik vele, míg egyszer egy macska leül mellé. Az élete gyökeresen megváltozik. A macska több bonyodalmat is okoz. Előbb egy mérges lovag, majd egy még mérgesebb asszony kéri számon ezek miatt a királyt, mert neki tulajdonítják a macskát. A király mindkétszer tagadja, hogy köze volna az állathoz. A harmadik esetben viszont, amikor a gazdátlan macska élete a tét, kimondja: „Ez a macska az enyém.” A veszély elmúltával azonban a mese felteszi a kérdést, hogy „hogyan is lehetne bárki valakié”. Míg Antoine de Saint-Exupéry nagy klasszikusában, A kis hercegben meg kell szelídíteni a rókát a barátsághoz, addig Alex Cousseau meséjében ehhez mindössze az kell, hogy a macskának is legyen kedve hozzá.

A hármas szerkezet mellett az ellentételezésnek jut fontos szerep a könyvben. A zsúfolt, nyüzsgő és harsány országban a nincstelen király magányos, a macskával való barátság felvállalása nem is itt, a király és a macska egy korábbi életét szimbolizáló térben, hanem egy ezzel tökéletesen ellentétes helyen, a sivatagban történik meg. A király a senki földjén érzi először jól magát, ahol ott van vele a barátja, a macska is. Itt jut arra a felismerésre, hogy „a világ legértékesebb kincse mégiscsak az övé”.

Az illusztrációk még inkább kiemelik a király passzivitását és különcségét. Charles Dutertre az ázsiai művészeteket megidéző képei elevenek: sárga, kék, piros és zöld színek, különböző figurák nyüzsögnek a fekete-fehér király körül az illusztrált oldalakon. Hasonlóan a mesekonvenciókat egyszerre lebontó (a szegény király karaktere) és megtartó (a hármas szerkezet alkalmazása) szöveghez, az illusztrációk is vegyesek. Dutertre zsúfolt képei több forrásból építkeznek: egyszerre van jelen az indiai és a kínai festészet mitikus hagyománya, a 20. század eleji férfi fürdőruhadivatra emlékeztető fekete-fehér csíkos királyi dressz és a mai nagyvárost idéző, kipufogófüstös forgalom. Az illusztrációk tehát különböző stílusokat szinkronizálnak, ezzel időtlenné, mindenkori érvényűvé teszik a mesét.

A témaválasztás, a nyelv és az illusztrációk együtt egy meglehetősen filozofikus történetet eredményeznek. A mese több ponton is bonyolult utalásokkal, indirekt jelentésességgel dolgozik – viszont ezek megfejtése szükséges ahhoz, hogy a mese végén elhangzó felismerést („de ez a semmi mind az övé volt”) érteni lehessen. Az egyik legnehezebb pont talán az, amikor a király azért tudja megmenteni a hozzácsapódott macskát a dühös kutyától, mert azt mondja a kutyának, hogy a macska az övé, tehát az ő magántulajdona. A kutya pedig a birtokost tartja tiszteletben, nem a macska életét. A király, akinek nem volt semmije valódi figyelmet igényel a felolvasótól és a hallgatótól is.

Alex Cousseau: A király, akinek nem volt semmije
illusztrálta Charles Dutertre, fordította Finy Petra
Vivandra Kiadó, Budaörs, 2011, 36 oldal, 2400 Ft
Ajánljuk 4-8 éveseknek

Kövess minket Facebookon is!