A Nemzeti Táncszínházban november 26-án a közönség egy minden szempontból interaktív darabban láthatja Novák Pétert: édesanyjával, Foltin Jolánnal közösen készítenek egy elsősorban óvodásoknak, alsós általános iskolásoknak szóló előadást Tititá címmel. Novák Péter az előadás főszereplője, ceremóniamestere, segítőtársai pedig sokféle hangszeren – például háztartási eszközökön – muzsikáló zenészek és egy táncospár. A Tititá a gyerekekkel való együtténeklésre, együttgondolkozásra épül, jellege miatt is inkább nevezhető talán rendhagyó tanórának, mint klasszikus színházi előadásnak. A benyomások meghatározó szerepéről, a szülő-gyerek viszonyokról és a színháznak a gyerekek életében betöltött szerepéről a Tititá játékvezetőjével, Novák Péterrel beszélgettünk. 

Kép: Nemzeti Táncszínház

Az utóbbi években különösen sokat szerepelsz gyerekrendezvények házigazdájaként, résztvevőjeként. Tudatosan fordulsz egyre inkább a gyerekkultúra felé?

A tevékenységemmel együtt jár az is, hogy időről időre gyerekközönség előtt szerepeljek. Amikor az ember megszületik, egy üres winchester van a fejében, és az általunk rátöltött anyag teszi majd őt valamilyenné. És hát mi másként válhatnánk jobb emberré, mint a kultúra ismeretén, szeretetén keresztül? A legkisebbek esetében különösen azért érdemes ezzel foglalkozni, mert bennük nincs kialakult szabályrendszer, így amit az adott pillanatban kapnak, azt beépítik magukba, hazaviszik, újragondolják, újrajátsszák – éppen ezért a gyerekközönség előtt való szereplésnél szebb és felelősebb munka nem is nagyon lehet. Ilyen értelemben nem tudatosság van bennem, hanem valamiféle jól felfogott érdek: ha már mi, felnőttek minden létező dolgot elrontunk magunk körül, akkor miért ne adjuk meg az esélyt legalább a gyerekeinknek, hogy ők normálisan nőjenek föl?

A Tititán édesanyáddal is dolgozol – ez inkább nehéz vagy inkább könnyű? Félre lehet-e tenni a szülő-gyerek viszonyt munka közben?

Nem ez az első eset az életünkben, hogy a familiáris szálon túl összeköt minket a szakmaiság is. Anyuék foglalkoztak például azokkal a csoportokkal, amelyekben gyerekként én is táncoltam. Elég korán megtanították, hogy egy próbateremben ők nem az édeseanyám és az édesapám, hanem a próba vezetői. Ennek megvoltak a pozitívumai is: minden egyes alkalommal sikerült felfedeznem, hogy rengeteg testvérem van, mert a foglalkozásokon mindannyian ugyanazt a szeretetet, vagy éppen szigort kaptuk. Tehát nyilvánvalóan félre lehet ezt tenni, de végig meghatározó is marad. Soha nem tagadtam, hogy mindent a szüleimnek köszönhetek, mindazt a keveset, ami a fejemben van, ők adták és ők táplálják mind a mai napig. A Tititá például amiatt is különleges, mert a hozzá felhasznált Tamkó Sirató Károly gyerekversek akkor születtek, amikor én kissrác voltam, a ’70-es évek közepén, és édesanyám nagyon sokat olvasott belőlük, és én is olvasom a gyerekeimnek. Emiatt a versek egy csomó gyerekkori emóciót, emléket idéznek fel a kettőnk viszonyából, és ezek az érzések valahol mégiscsak részei a közös munkának. A nézőtéren ülő gyerekeknek ezt a gyerekkori impulzust kell átadnunk – ebből a szempontból a családi összefonódás különösen szerencsés.

A személyes élményen túl miért esett a választás a Tamkó Sirató versekre?

Tamkó egy teljesen lehetetlen korban egy olyan avantgárd költészetet valósított meg a gyerekversek területén is, amely olyan módon állta ki az idő próbáját, hogy el is vesztették az idővel való kapcsolatukat. Ezek a versek kétszáz év múlva is hihetetlenül izgalmasak lesznek, mert a nyelviségnek pont azt a különlegességét emelik ki, ami miatt érdemes magyarul beszélni.

Édesanyád kidolgozta a gyerektánc oktatásmódszertanát, a mai napig sokat dolgozik gyerekekkel. Merítettél az örökségedből a Tititához?

Édesanyám személyében a Tititának egy Kossuth-díjas koreográfus-rendezője van, aki olyan tapasztalattal rendelkezik a gyerekekkel való bánásmódban, hogy a cipője sarkáig sem tudunk felérni – így minden munkapillanat egy tanulási folyamat része. Ez a módszertan a mozgatórugója az előadásnak, mert valódi története, amit az elejétől a végéig el lehetne mesélni, nincs, helyette képzetek, benyomások, szituációk vannak, melyekbe reményeink szerint a gyerekek is megtalálják majd a helyüket akár a nézőtéren, akár a színpadon. Éppen ezért a Tititá esetében nem is egy darabról szoktam beszélni, hanem inkább egy iskolán kívüli tanóráról. Ez a produkció működhet egy színházteremben, egy tornateremben – működhet bárhol, csak a gyerekeknek és nekünk ott kell lennünk és meg kell találnunk a közös hangot.

Miért egy benyomásokra épülő előadás mellett döntöttetek?

Az ifjúságomból olyan meghatározó emlékeim vannak, amelynek köszönhetően azzá váltam, akivé – és most nem a művészkedésre gondolok, hanem arra, hogy közönségként hogyan reagálok dolgokra. Egészen biztos, hogy azok a korai élmények, melyek egy színházban eltüntetik a színész és a néző közti különbségeket, és arra összpontosítanak, hogy az előadás egy közös térben történjen meg, ezek az élmények tudatosíthatják azt, hogy a színház vagy a kultúrház egy olyan misztikus hely, ahol a közös dolgainkról kell együtt gondolkoznunk, közösen beszélgetnünk, függetlenül attól, hogy a  színpad – nézőtér hierarchiában milyen helyet foglalunk el.

A Tititá a gyerekekkel való együtténeklésre, az együttzenélésre épül – miért olyan fontos ez?

Amikor 4-5 éves voltam, az akkori egyik kísérleti színháznak, a Stúdió K-nak volt egy gyerekelőadása. Ennek egyik meghatározó pontján kiterítettek csomagolópapírokat, hoztak temperát, és mondták, hogy fessük meg Tündérországot. Húsz-harminc velem egykorú gyerekkel festegettünk jó hosszan, egyszer csak a színészek minden jelmez nélkül elkezdték kiabálni, hogy „itt vannak a sáskák! itt vannak a sáskák!”, és széttépték a csomagolópapírt. Az az élmény, hogy egyszer csak valakik jönnek, és az általunk festett világot elpusztítják, olyan energiákat mozgósított, hogy a mai napig is elevenen emlékszem, mit éreztem. Ilyen intenzív élményekre van szükség, hogy egy fiatal lélek úgy menjen haza a színházi közegből, hogy valamilyen személyes viszonyba került ezzel az egésszel. A Tititában különböző háztartási eszközökkel lehet zenélni, időről időre a gyerekek közül felviszünk néhányat a színpadra, beépítjük őket a zenekarba, a táncosok foglalkoznak velük, az előadás egyik pillanatában kialakul majd egy kis táncház is. Előadóként az teszi igazán izgalmassá, hogy a rögzített mozgástéren túl mindig vannak olyan pontok, melyek előadásról előadásra változnak, hiszen mindig más gyerekek jönnek, akik másként reagálnak, más dolgok működnek náluk.

Mit tapasztalsz, milyen a mai gyerekek viszonya a színházhoz?

Borzalmas. Leginkább azért, mert amikor nincs pénz enni-inni, ruhát venni meg iskoláztatni, akkor nyilvánvaló, hogy abból faragunk le, amit az adott pillanatban a legkevésbé fontosnak találunk. Ebben rövidtávon van is igazság, hosszú távon azonban semmi. Nagyon sokan próbálkoznak gyerekprodukcióval és szerencsére nem adják föl, legyen szó akár táncegyüttesről, színházi társulatról, alternatív csoportról – de gyakran anyagi okok miatt a produkciók nem jutnak el a fiatalokhoz. Így viszont egy nagyon fontos része kopik ki a kultúrának, sőt maga a kultúra kopik ki a mindennapjainkból. Persze, lehet e nélkül élni, csak semmi értelme. A hétköznapok azért szürkék, mert nincsenek benne varázslatok, a három műszakos szövőgyári munkában nem tud varázslat születni, ahhoz igenis együtt kell lennünk, együtt kell lélegeznünk. Valamit találnunk kell az életünkben, ami igazolja a létezésünket. De ez hiába van így, ha sokan nem tudják kifizetni a színházjegyet.

Érzékelsz markáns változást a gyerekkorod és a mai gyerekek színházzal való kapcsolatában?

Nem tartozom azok közé, akik sopánkodnak a változásokon. A világ változik, ettől izgalmas, ettől pörög. Ha a minőség, az egyensúly a helyén marad, akkor nincs semmi probléma azzal, ha valami nagyon modern, és használja azokat a korszakos elemeket, amelyek az adott generáció gondolkodását meghatározzák. A lényeg, hogy ízlés legyen. Hogy a gyerekek hogyan beszélnek, gondolkoznak, vagy miket látnak a tévében, az csak a felszín, ezeket a burkokat bármikor fel lehet törni azzal, ha jó energiát, ha értéket közvetítesz. Ha már odáig eljutunk, hogy a lelkes pedagógus vagy a lelkes szülő elvigye mondjuk színházba a gyereket, ha a megtakarított idő, a megtakarított pénz például erre fordítódik, akkor már minden működik.

 

Foltin Jolán – Novák Péter: Tititá
Nemzeti Táncszínház
Bemutató: november 26.

Játékvezető: Novák Péter
Zenészek: Küttel Dávid, Babos Károly, Szokolay Dongó Balázs
Táncosok: Mlinár Mária, Lengyel Szabolcs

Zene: Novák Péter és Lázár Zsigmond
Koreográfia: Lengyel Szabolcs
Szerkesztő-rendező: Foltin Jolán


Kövess minket Facebookon is!