gyerekszemle

A magyar közoktatás legkiszolgáltatottabbjai a fogyatékosok. Az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala és a Vizuális Világ Alapítvány, hogy ráirányítsa a figyelmet a különbözőséggel élők helyzetére, egy eseménysorozatot indított el június 20-án. Az „EGYÜTT” – Párbeszéd a különbözők együttműködéséről program első rendezvényén volt az ősbemutatója a Társas játék – Elliot Aronsonnal c. dokumentumfilmnek, mely a neves pszichológus 2009-es magyarországi látogatást dolgozza fel, ezzel párhuzamosan pedig az integrációban lévő lehetőségekből mutat meg egy szeletet. 

A film talán legmegrázóbb része, ahol az egyik tinédzser azt mondja, úszáson többször megkapta a többiektől, hogy „aki nyomorék, miért megy úszni?”. Majd hozzáteszi: már megszokta ezeket a reakciókat, ezért tudja őket kezelni. A Társas játékban átlagos és az átlagostól valamilyen módon különböző gyerekek mesélnek érzéseikről, mutatják meg, milyen az, amikor együtt dolgoznak. Aronson felteszi a kérdést, vajon az emberek eleve intoleránsnak születnek vagy azzá válnak? A film készítőinek egy ép középiskolás fiú azt mondja, nem gyűlöli a cigányokat és a zsidókat, de nem érti, miért nem normálisak, amikor azok lehetnének. Egy másik fiú pedig arról beszél, nem tudja megmondani, miből fakadnak az előítéletei. Míg egy harmadik fiú, aki egy vegyes osztályban tanul fogyatékos osztálytársakkal, úgy nyilatkozik, korábban ő is gúnyolta azokat, akik mások, amióta azonban velük tölti a napokat, amióta megismerte őket, már eszébe sem jut ilyesmi. Aronson mozaikmódszerének lényege, hogy a legkülönbözőbb gyerekek egy közösségben tanuljanak, egymásnak segítsenek, mert a tolerancia csak így alakulhat ki. Aronson hangsúlyozza, az előítélet forrása a tudatlanság, éppen ezért az oktatás eszközeivel lehet rajta változtatni. 

A filmvetítés követő kerekasztal-beszélgetésen a magyar integráció megvalósításának eszközeiről, útjairól kérdezték a résztvevőket. Érdekes személyes tapasztalatok, néha egymásnak ellentmondó állásfoglalások hangzottak el, ezekből emelünk ki néhányat. 

Veiszer Alinda moderátor, Hargitai Lilla, a MédiaUnió ügyvezetője és Küllői Péter, a Bátor Tábor Alapítvány elnöke

Hargitai Lilla, a MédiaUnió ügyvezetője összegezte a szervezet tapasztalatait, például, hogy bár a kereskedelmi csatornák együttműködőek, kész reklámszpotoknak biztosítanak csak helyet. Hargitai szerint ez nem elég egy átfogó kampányhoz. A MédiaUnió megpróbálta a széles körben is véleményformálásra alkalmas műsorokat (a Barátok közt-öt és a Jóban rosszban-t) is bevonni a társadalmi párbeszédre, forgatókönyvet írtak mindkét sorozatnak egy-egy fogyatékos szereplővel, azonban a jelenetek beépítését a csatornák nem vállalták. A műsorigazgatók ugyanis azzal érveltek, ha feltűnik egy sérült szereplő a képernyőn, a nézők 40%-a elkapcsol máshová. 

Lányi Marietta, a Gyermekek Háza pedagógiai vezetője szerint nem a tévéképernyőn kell látni a kerekes székest, hanem találkozni kell vele. Erre a legjobb hely az iskola, ahol a fogyatékos az ép gyereknek nem egy szórakoztató műsor elemét, hanem a mindennapok, a közösség részét jelentheti. Ahogyan fogalmazott: „az akadálymentesítést a lelkekben és a szívekben kell kezdeni”. A pedagógusoknak éppen ezért meg kell tanulniuk, mit adhatnak egymásnak a különböző gyerekek. 

Dávid István, a Foglalkozási Rehabilitációs Főosztály (NEFMI) főosztályvezetője szerint nem elég beszélgetni a problémáról és elméletben számos megoldást ismerni. Szituációkban kell kipróbálnia magát mindenkinek, különböző konkrét helyzeteket, eseteket kell elemeznie ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen az integráció szükségessége. Az integrált oktatás pedig csak akkor támogatható, ha rendelkezésre állnak a megfelelő személyi és tárgyi eszközök. 

Küllői Péter, a Bátor Tábor Alapítvány elnöke az „agyi határok lebontását” tartja elsődlegesnek, hogy mindenkiben tudatosuljon, csak az számít, kiből milyen ember lesz, ki hogyan győzi le a saját korlátait. Hozzátette, mindenki fogyatékos az élet valamelyik területén, a különbség csak az, hogy valakinek a többiek számára látható, valakinek láthatatlan határai vannak. 

A vitához természetesen a közönség is hozzászólhatott. Többen kifogásolták az épek felől tapasztalt képmutatást, például azt, hogy bár felszerelnek egy akadálymentesítést célzó eszközt, azt nem lehet használni vagy a meggondolatlan kivitelezés, vagy az eszköz minősége miatt. Volt, aki a nem megfelelő szóhasználatot emelte ki: a fogyatékosok esetében a média nem a helyes kifejezéseket használja, éppen ezért sokszor bántó, sértő szavakkal illeti a fogyatékosokat, és emiatt persze az emberek sem tudják, hogyan szólítsák meg őket. A kerekasztal résztvevői egyetértettek abban, hogy a „képmutatásnak” és a „sértésnek” leginkább az az oka, hogy hiányzik az érintettek közti párbeszéd: az épek nem ismerik a fogyatékos társak igényeit, és sokszor ez a bizonytalanság, zavar az oka annak, hogy végül nem a megfelelő eredményt érik el. Hargitai Lilla kiegészítésként hozzátette, jelenleg nem az a legfontosabb kérdés, hogyan kell helyesen megszólítani a fogyatékos társat, hanem hogy természetes legyen odalépni hozzájuk és beszélgetni velük, megismerni a helyzetüket. 

Az átlagtól különböző gyerekek integrációjáról Lányi Mariettával beszélgettünk, az interjú holnap jelenik meg a Gyerekszemlén.

Kövess minket Facebookon is!