Az „EGYÜTT” – Párbeszéd a különbözők együttműködéséről program kerekasztalának meghívott vendége volt Lányi Marietta, a Gyermekek Háza pedagógiai vezetője. A Gyermekek Háza nyolc évfolyamos általános iskola, mely az 1991/1992-es tanévben kezdte meg működését. Az integrált nevelés során az ép és a sajátos nevelési igényű tanulók közösen vesznek részt az iskola életében. Lányi Mariettát az integráció sikerességéről kérdeztük.

 

A tanárképzés során kevés olyan módszert tanítanak, melyek a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek tanításában segítik a fiatal, pályakezdő pedagógust. Szükséges volna, hogy az általános pedagógusképzésben is foglalkozzanak a kérdéssel?

Mindenképpen bele kellene férjen a tanárképzésbe. Elég, ha arra gondolunk, hogy a homogén osztályokban is vannak magatartászavaros, különböző részképességzavaros gyerekek, akik mind-mind egyéni bánásmódra szorulnak, akárcsak a tehetséges vagy a szorongó, gátlásos tanulók. Az emlékeim és a tapasztalataim alapján az jellemző, hogy egy elméletben létező egységes közegre tanítják a pedagógusjelölteket. A kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott, hogy a magyar közoktatás a homogenizálásra törekszik, elválasztja a sérülteket, a lassabban haladókat és a tehetségeket. Látni kell azonban, hogy a homogenizálás egy utópia, hogy a gyerekek nagyon különbözőek. Ez pedig így van jól. Amiben a pedagógusképzésnek muszáj előre lépnie, az pontosan az egyéni bánásmódnak a tudatosítása. Hogy ne essünk kétségbe, ha olyan helyzetbe kerülünk, amikor egy gyerek nem felel meg a tankönyvi példáknak, és általában nem úgy viselkedik, ahogyan azt elvárnánk. Emlékszem a saját tanítóképzős tapasztalatomra, amikor úgy terveztem, okosat fogok kérdezni, és a 25-ből 24 gyerek meg majd szépen jelentkezni fog és okosakat fognak válaszolni. Amint beléptem az iskolába tapasztalhattam, hogy ez messze nincs így.

Mi lehet a megoldás erre a helyzetre?

A pedagógusokat elsősorban sok pszichológiai tudással és az életkori jellemzők alapos ismeretével kellene felvértezni, hogy tudják például, a kamaszok nem azért fekszenek a padon, mert őket akarják bosszantani, hanem mert ez egész egyszerűen életkori sajátosságaik egyike. Segítséget kell adni ahhoz, hogy a pedagógus tudjon beszélni a gyerekekkel, tudja megszólítani őket, tudjon személyes kapcsolatot tartani velük. A harmadik legfontosabb, hogy a frontális ismeretet adó tanítás helyett – amire még minket is képeztek – a gyerekek aktivitására, együttműködésére és önálló tanítására épüljön a tanóra. A 21. századi gyerekek információinak jelentős része már nem a pedagógustól származik. Tanárként a saját helyzetünkön is könnyítünk, ha kihasználjuk ezt a tényt és tudatosan építünk rá. Túl kell lépni azon, hogy az az egyetlen biztos tudás, ami a pedagógustól érkezik. Kooperatív, közös munkavégzésre van szükség, differenciált, egyéni munkát kell adni, hogy a gyerekek egyéni képessége kibontakozhasson. Egy tanár nem tud annyi mindent mondani Kínáról, legyen bármilyen ügyes is, mint négy gyerek, akik közösen dolgozva, felosztva a feladatot egymás között összeszedik az információt. Ha pedig el is mond mindent a tanár Kínáról, csak a saját kommunikációját fejleszti, a gyerekek közben passzívan elvannak a tanórán. Az élet viszont ma egyáltalán nem a passzivitást várja el tőlük.

Minden pedagógus képes elfogadni ezt és megfelelni ennek az új szemléletnek?

Igen, teljes mértékben. Ezek egyszerű pedagógia módszerek, csak szemléletváltást igényelnek. A pedagógusi pálya egészén folyamatosan tanulunk egymástól, a tanárok hozzá vannak szokva ahhoz, hogy képezniük kell magukat, hogy változniuk kell. Van, akinél ez nehezebben megy, van, akinél könnyebben, de ha látják az eredményét, nem kell győzködni őket, hogy lépjenek tovább. A Gyermekek Házában például egy frissen bekerült kollégának tartunk egy „belső továbbképzést”, ahol módszereket, trükköket, ötleteket cserélünk egymással. A tapasztalataim alapján személyiségtől függetlenül mindenki alkalmas arra, hogy megtanuljon a különböző gyerekekkel egyszerre bánni – egyetlen dolog kell hozzá: a szemléletváltás, és hogy a pedagógus kolléga úgy érezze, felelős a gyerekekért, akiknek a sokszínűségét megőrizni és kiteljesíteni akarja.

Egyetértesz azzal az állítással, hogy a magyar iskola brutálisan kirekesztő?

Igen.

Tapasztaltad is?

Nagyon-nagyon hamar eltanácsolja a magyar iskola a gyereket. Nem tud mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik bármilyen tanulási nehézséggel küzdenek. Azzal, hogy újra lehet szülői megbeszélés nélkül buktatni, a közoktatás tulajdonképpen azt üzenheti, hogy a legegyszerűbb módon akarja kitenni azt a gyereket, amelyik zavarja. A magyar oktatásnak sokkal gyerekközpontúbbnak kellene lennie, oda kellene fordulnia a gyerekhez, tiszteletben kellene tartania a heterogenitást. Én abban sem hiszek, hogy egy tehetséges gyereknek jobb, ha egy tehetségképző iskolába jár. Így ugyanis az életben nem fogja megtanulni, hogy mennyifélék az emberek, hogy hogyan lehet együtt élni azokkal, akik mások, mint ő. Nem lesz lehetősége megértővé válni. Nem azért, mert nem akar, vagy mert ez volna a szemlélete, hanem egyszerűen azért, mert nem lesz alkalma megtapasztalni, milyen a jó együttműködés, mire képes a segítségnyújtás. A homogenizálással mindenki veszít. Nyilván érthető, miért gondolják azt, hogy jobban lehet haladni egy csak tehetséges vagy egy csak hallássérült gyerekekből álló osztállyal, de úgy vélem, ezt mindenki csak addig gondolja így, amíg nem lát két hallássérült vagy két tehetséges gyereket egymás mellett. Ilyenkor megtapasztalhatja, hogy bennük is csak annyi a közös, hogy siketek, vagy hogy gyorsabban haladnak, egyébként legalább annyira különbözőek, amilyen különbözőnek a közvélemény tartja egymáshoz viszonyítva a tehetséges és a fogyatékos gyereket.

Mit lehet tenni pedagógusként a homogenizálás ellen?

Pedagógusként minden egyes gyerekért felelősek vagyunk. Ezek a gyerekek sokszínűek, fontos nekik, hogy elfogadják őket. Nem szabad, hogy egy gyerekben negatív önértékelés alakuljon ki, motiválni kell, hogy az iskola, a tanulás, a közös munka élményt jelentsen számára. Ha egy diák nem tud valamit, az nem baj, pontosan ezért van az iskolában: hogy tanuljon. De tudomásul kell venni, hogy nagyon heterogén minden osztály összetétele, ezért azt kell megtanulni a pedagógusképzéseken, hogyan lehet a legkülönbözőbb igényeket kielégíteni.

Jogos az az érv, hogy a homogén osztályokkal lehet csak tartani azt a tempót, mellyel az iskola, az osztály célkitűzései megvalósíthatóak?

Aronson arra világít rá, hogy el kell felejtenünk a tananyagot, és az ismereteket több szinten kell átadnunk. Egy lelkiismeretes tanár meg tudja oldani, hogy egy kiemelkedően tehetséges gyereknek mélyebben tanítson valamit, egy lassabban haladónak pedig segítsen elsajátítani az egyszerűbb lépéseket. Egy pedagógusnak differenciálnia kell a saját munkáját. Egy gyerek sem sérül ilyenkor az előrehaladásban, egyszerűen csak a saját tempója szerint halad előre. Így azok a gyerekek, akik valamilyen szempontból nehézséggel küzdenek, társra találhatnak a többi gyerekben és a tanítóban is. Csapó Benő számos kutatása is cáfolja, hogy egy heterogén osztályban gyengébbek volnának az eredmények, sőt éppen az ellenkezőjét lehet tapasztalni. Egy olyan iskola, amely figyelni tud a különbözőségre, ma már nem vágyálom, számos minta, működő modell áll rendelkezésünkre, melyekből tanulni lehet.

A szülők és az iskola azonban azt akarják, hogy a gyerekeik sikeresek legyenek a tanulmányaikban, és ezt teszteredményekben mérik.

Minden szülő, minden pedagógus arra vágyik, hogy a gyerekei sikeresek legyenek. Csak éppen mindenkiben más a siker, más a maximum. Úgy szoktuk mondani, hogy ágaskodva elérhető mércéket szeretnénk a gyerekeink elé tenni, és akkor lehet előrehaladni. Ha tudunk differenciálni, ha tudunk egyénileg tanítani, akkor mindenki el fogja érni a saját maximumát.

Hogy látod, az elmúlt húsz évben fejlődött Magyarország az elfogadás tekintetében?

Mindenképpen.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek, amikor az integrált nevelés mellett döntöttetek?

Kezdetben nekünk is le kellett győzni az agyunkban lévő korlátokat, és sokszor beleestünk abba a hibába, hogy a legjobb diákot szerettük – ez pedig tipikus pedagógusbetegség. Hogy ezt legyőzzük, nekünk is meg kellett látni az erőt mindegyik gyerekben. Át kellett formálnunk a hozzáállásunkat: az értékelésnél nem a többiekhez mérten, hanem önmagához, a képességeihez képest kellett mérnünk az adott gyereket. Rengeteg képzésre jártunk, rengeteg könyvet olvastunk. Eleinte a szülőket is meg kellett győznünk, akik először kétkedve fogadták, hogy az ép, a végtaghiányos és a Down-szindrómás gyereknek is jó az, ha együtt tanulnak. Sok nyílt napot szerveztünk, ahol a szülők is látták, hogy az integráció rengeteget ad a gyerekeknek, és hogy ennek lényege az egyéni bánásmód, ezzel pedig a partnerség kialakulása – vagyis az, hogy egyikük se szorongjon.

A felnőtteket hogyan lehet toleranciára „nevelni”?

A felnőtteket – akárcsak az intoleráns pedagógusokat – el kell fogadni. Változtatni azonban mindenkin lehet: ha olyan szituációkat tudunk megmutatni nekik, melyben megtapasztalják a különbözőséget és az ebből fakadó előnyöket, ők is könnyebben megértik az integráció fontosságát. Azzal, ha azt mondjuk, nem illik vagy nem szabad lenézően, negatívan nyilatkozni egy-egy csoportról, nem érünk el semmit. Pozitív példákat kell megmutatni. Ott van rögtön a pedagógusok példája. Hogyan kerülnek elő a médiában? Negatívan. Ha gyereket vernek, vagy ha éppen őket bántalmazzák. A pozitív pálya, az előrelépés nem kap nyilvánosságot. Ha kapna, a pedagógusok megítélése is másként alakulna. Ez ugyanígy igaz mindenkire, legyen szó akár fogyatékosokról, akár kisebbségekről, akár szakmákról.

Hol tartunk az elfogadás felé vezető úton?

A Gyermekek Házából kiindulva nagyon optimista vagyok, és azt gondolom, a médiában sokszor elmondottaknak előbb vagy utóbb eredményt kell hozniuk. Jó úton vagyunk, haladunk. Most van az ideje annak, hogy tudatosítsuk: mindannyiunknak szüksége van elfogadásra, mert nincs olyan gyerek vagy felnőtt, aki tökéletes volna. De nem is kell tökéletesnek lenniük, viszont merniük kell segítséget kérni, és merniük kell odalépni a másikhoz, ha azt látják, elakad.

Kép: www.gyermekekhaza.hu

Kövess minket Facebookon is!